2. fejezet Meglepő fordulatok (1. rész)
Egy kicsit korábban értem be a suliba, mint szerettem volna. A parkolóban viszont a helyem megint foglalt volt. A folyósokon egy- két diák lézengett csak, csend volt. A teremben is csak egy fiú ült, aki nem más volt, mint Mark. Éppen telefonált, amikor beléptem, talán azért nem vett észre. Hangosan beszélt és közben a padon dobolt az ujjával.
- „Megmondtam már, hogy nem kell segítened! Egyedül is boldogulok. Nem, nem kiabálok veled, csak ezt már egy párszor megbeszéltük. Ez nem igaz! Mindig nyíltan a szemedbe mondtam, nem szokásom rébuszokba beszélni! Talán a felfogásoddal van a probléma. Nem gondolod? Jó tényleg az volt! Sajnálom! Már kezdek megőrülni, ezért kérlek, ne hívj többet ez ügyben! Nem! Bocs de mennem kell! Az ügyet lezárom! Szia!”- dühösen lecsapta a telefont és belerúgott a padba. A homlokán egy ránc jelent meg.
- Valami baj van? – megpróbáltam magamra vonni a figyelmét. Igen! Szerettem volna, ha rám figyel. Egy csomókérdést tettem volna fel neki, de nem voltam benne biztos, hogy azok rám tartoznak. Volt egy olyan érzésem, hogy egy nővel beszélt az imént. Az igazat megvallva annyit értettem a beszélgetésből, hogy Marknak el kell intéznie valamit, és ebben szeretett volna segíteni az ismeretlen. Aki valószínűleg egy nő volt. Bár ezt nem tudom, hogy miből gondoltam, csak egy női megérzés. (Amik legtöbbször be is vállnak!) Azt viszont nyíltan kijelenthetem, hogy nem volt valami kedves a másik féllel. Nem lettem volna a vonal másik végén.
- Hello Emma, te ilyen korán itt bent?- kihallatszott a hangján, hogy meglepődött a jelenlétem miatt, azt hitte, hogy egyedül van a teremben. Hát hatalmasat tévedett.
- Ma inkább nem olvastam és biztosra mentem. – vallottam be az igazat. Nem akartam újra elkésni, így is megkaptam a magamét tegnap este a szüleimtől.
- Te miért vagy bent ilyen korán? – kérdeztem vissza. Ez volt az első értelmes kérdés, ami nem kapcsolódott a kihallgatott beszélgetéshez.
- Korán kelő típus vagyok!- válaszolt nevetne. Már egyáltalán nem tűnt dühösnek, a ránc viszont még mindig ott virított a homlokán. Ez követően átadtuk magunkat a kínosan hosszú hallgatásnak. Senki sem szólt a másikhoz, csak ültünk és hallgattunk. A csendet végül ő törte meg egy különös kérdéssel.
- Mennyit hallottál a beszélgetésből? – kérdezte hirtelen. Meglepődve fordultam felé. Krákogással húzva az időt azon gondolkodtam, hogy mit mondjak erre. Igen elég sokat hallottam abból, hogyan osztottál le egy szegény nőt. Vagy csak annyit, hogy nem hallottam semmit belőle. Talán az utolsó lesz a nyerő. Próba szerencse.
- Nem hallottam semmit se, de ha igen akkor se izgatna. Nem ütöm bele az orrom olyanba, ami nem rám tartozik. – ez elég gyenge védőbeszéd volt, de sajnos csak erre futotta.
- Nem azért kérdeztem! Isten ments! Csak nehogy azt hidd, hogy egy szemét disznó vagyok, aki így kioszt másokat! – hadarta gyorsan.
- Nem dehogy! Biztos meg volt az okod rá, hogy ezt mondtad annak a nőnek! – elkerekedett szemmel nézett rám! Vajon mit mondhattam? Nem mondtam semmi bántót ugye?
- Honnét gondolod, hogy nő volt? – kérdezte hitetlenkedve. Jézusom tényleg ezen akadt ki? Hát ezt nem hiszem el. Ebbe beletrafáltam ennyit a női megérzésről!
- Sajnálom, csak egy női megérzés volt. Nem akartam találgatni, de valahogy úgy gondoltam.
- Semmi baj! Eltaláltad, tényleg egy kicsit idegesítő, hisztis nővel beszélgettem!
- Jézus azt hittem, hogy most meg rám haragudtál meg! – sóhajtottam fel.
- Dehogy is! Rá sem haragszok, csak már az agyamra megy. Állandóan a butaságaival zaklat. De ne ezzel foglalkozzunk! Váltsunk témát!- felvillantotta gyönyörűen fehér fogsorát, ami miatt csak bólogatni volt erőm. Éjszaka ezen is annyit gondolkodtam. Hogyan lehet valaki ennyire tökéletes, mint Ő. Lehetséges, hogy csak én látom ilyennek? A valóságban egy teljesen hétköznapi srác. De az nem lehet, ennyire nem lehetek elvarázsolva. Tudom, hogy lökött vagyok, de hogy ennyire? Az már túlzás lenne. Nem, ő tényleg tökéletes, mármint külsőre. Az igazi énjét még nem ismerem, talán nem is fogom megismerni, ha rajtam múlik. Hiszen egyszer úgyis rájön, hogy nem velem kell törődni, hanem a VIP klubos csajokkal. Ezt előre meg tudom jósolni. De addig még ki kell élveznem a jelenlétét.
- Emma, hallasz? – a hangja visszarángatott a jelenbe.
- Ja, igen persze! Mit mondtál?- ez annyira ciki, itt beszél hozzám, én meg valahol a messzeségben járok.
- Fáj még a fejed?- ismételte meg a kérdését. A mosoly szüntelen volt az arcán.
- Nem már elmúlt. Sajnálom azt a tegnapi dolgot. Nem is értem mi történt velem. Nem szoktam ügyetlenkedni. Ez nem vall rám. Tényleg annyira sajnálom, biztos lett volna jobb dolgod is, mint engem kísérgetni!- ez is napi renden volt ma. Bocsánatot kérni Marktól a tegnapi bénázásom miatt. Legalább már kipipálhatom ezt is.
- Ne bolondozz! Nagy öröm volt téged haza kísérni. De remélem nem csinálsz többet ilyet, nagyon rám ijesztettél. Komolyabban is megsérülhettél volna!
- Igen tudom, de szerencsére nem esett semmi bajom! És ez a lényeg, igaz?
- Igen, ez a legfontosabb. – mondta nevetve. Aztán komoly lett a hangja.
- Remélem Alison nem haragszik rám, amiért ma nem megyek veletek?
- Dehogy is! Megérti, hogy sok a dolgod. Sok mindent kell bepótolnod! Majd máskor talán összejön!- reménykedtem benne, hogy összejön!
- És te megérted?- kérdezte rezzenetlen arccal. Ezen az arckifejezésén viszont már elnevettem magam. Nagyon vicces volt nézni, ahogy a nevetésem hallatán felhúzza a szemöldökét. Nem értette, hogy most vajon min nevetek! A végén már én se tudtam, csak annyira jól esett egy kis nevetés.
- Most mi olyan vicces? – kérdezte tettetett dühvel. Én ezen még jobbat derültem, mint az előbb.
- Semmi, csak olyan vicces képet vágtál. Sajnálom, nem akartalak ki nevetni. De már nem bírtam.
- Tényleg ennyire vicces vagyok?- kérdezte mosolyogva.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire!
- Hát jó. Akkor most megsértődtem!- a szavai komolyságát nem vettem komolyan, hiszem ezt mosolyogva közölte velem. Egyre közelebb jött, éppen úgy, mit tegnap a menzán. És olyan furán mosolygott hozzá. Újra rám tört a nevetés, annyira furán nézet rám. Elképesztően aranyos volt.
- Most meg mit csinálsz? – kérdeztem tőle nevetve.
- Bosszút állok! - felelte nemes egyszerűséggel. Nem tudtam már visszavágni, mert elkezdett csiklandozni. Nem tudom, hogy honnét jött neki ez az örült ötlete, de bele trafált. Rettentően csiklandós vagyok. Nem hagyta abba, már vagy 5 perce kínzott. Megpróbáltam elterelni a figyelmét.
- Ne kérlek! Feladom! Sajnálom, hogy kinevettelek! Soha többet nem vétek ilyen súlyos hibát. – szabályosan könyörögtem az életemért. A könny is kicsordult a szememből a sok nevetéstől.
- Ez már mindjárt más!- mondta ő is nevetve. Most vettem csak észre, hogy a padlón fekszem, és Mark felettem támaszkodik. Elég félre érhető helyzet. De kit zavar. Amíg egyedül vagyunk addig senkit. Amikor ő is észre vette a kialakult helyzetet nem szólt semmit, csak egyenesen a szemembe nézet. Én is így tettem és teljesen elvesztem a szemeiben. Annyira gyönyörű zöld szeme volt. Amire feleszméltem már csak azt vettem észre, hogy egyre közelebb hajol hozzám. Már éreztem a leheletét, ami tegyük hozzá nagyon mentolos volt. Jézus, csak most kapcsoltam! Mark meg akar csókolni. Most mit tegyek? Az egyik felem azt mondta, hogy élvezzem ki a pillanatot. A másik felem viszont eszeveszettül ordibált, hogy ne hagyjam magam. Beindult a vészjelzőm is. Nem hagyhatom, hogy megcsókoljon. De nekem nem is kellet semmit tennem, mivel a következő pillanatban egy rakás tanuló özönlött be az ajtón. Mindenki megtorpant és tátott szájjal figyelt minket. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam a földről. Már csak ez hiányzott! El tudtam képzelni, hogy mit gondoltak azok, akik látták ezt az érdekes jelenetet. Végig nézve a tömegen, megpillantottam Alisont és Conort. Mind a ketten kuncogtak. De most nem volt erőm végig hallgatni őket és válaszolgatni a fárasztó kérdéseikre. Inkább visszafordultam Markhoz. Ott állt közvetlenül mellettem és engem nézet. Ő is kuncogott. Most aztán örülhet. Mindenki előtt lejáratott. Annyira utálom! (Na jó nem annyira.) Miért kellett neki ilyen nyíltan közeledni, mert azt csinálta. Még csak két napja ismerjük egymást. Ez nem normális dolog! Beszélnem kell vele. Most azonnal beszélek vele!
- Ne vigyorogj! Ez annyira megalázó volt!- pirítottam rám. De nem érdekelte, ugyan úgy vigyorgott már vagy 5 perce. Annyira aranyos, amikor így vigyorog. Emma fejezd be! Most ez a legkisebb baj. Állítsd le magad ez nem megoldás. Nem illetek össze és kész. Fejezd be az álmodozást, nem mesevilágban vagy, hanem a gyilkos valóságban. Na tessék, ezt megint megkaptam a józanabbik énemtől. De igaza van. Most kell leállítani Markot, amíg még lehetséges.
- Csak kiélvezem a helyzetet. Ez nem bűn. Egyáltalán nem volt megalázó, hisz nem tettünk semmit. – mondta és közben rám kacsintott. Kirázott tőle a hideg. A gond csak ott volt, hogy a jóérzéstől vagy a rossztól. Emma, ezt már megbeszéltük! Szóval akkor a rossztól. Oké főnök!
- Téged nem is érdekelnek mások gondolatai. Mit gondolnak rólam, rólad? Elég félre érthető helyzet volt. Nem gondolod? – kezdtem bemérgesedni, annyira gyerekes. Nem érdekli a következmény, csak a játék legyen élvezetes. Na jó ez félre érthető gondolat volt!
- Nem tudtad volna azt mondani, hogy rólunk? Egyébként sem érdekel más véleménye. Csak az a lényeg, hogy én élvezzem. – és egy még szélesebb mosolyt villantott rám.
- Soha nem lesz olyan, hogy mi! Gyerekes vagy, mert nem számolsz a következményekkel. És erről nem nyitok vitát! – és ott hagytam. Megdöbbent arca arról tanúskodott, hogy nem számított erre. Nagyon felidegesített, hogy lehet valaki ennyire hanyag és nemtörődöm. Megkerestem inkább Alisont. Még mindig rajtam és Markon nevetett. Mást nem is tehetett, mivel tényleg röhejes lehettem. Amikor leültem mellé, egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Meg se merem kérdezni, hogy mit csinálhattatok.
- Nem kell félre érteni. Mark csak megcsiklandozott. – éreztem, hogy elpirulok, és ezt Ő is észre vette.
- Csiklandozott? Ez valami előjáték volt vagy mi? Emma! Ez aztán valami! – láttam felcsillanni a szemét.
- De hogy is! Ne beszélj már zöldségeket! Nem történt semmi!
- Jól van! Ha nem akarok elmondani, akkor nem erőltetem. – mondta megjátszott nyugalommal. De engem nem tudott megtéveszteni, tudtam, hogy majd meghal a részletek miatt. De nem adom meg neki azt az örömet, hogy mindjárt elmondjam neki. Nem szenvedjen egy kicsit Ő is. Jaj de gonosz vagyok!
- Jó! Kösz, hogy nem erőlteted. – most jön a szívatás. Nem szóltam ez után semmit. Két hosszú percig bírta ki kérdezés nélkül.
- Miért csiklandozott meg? Mondj már valamit létszíves! Mindjárt meghalok a kíváncsiságtól.
- Kinevettem!- adtam meg az egyszerű választ, de neki ez édes kevés volt!
- És? Mi történt utána? De miért nevetted ki? – kérdések ezreit zúdította volna rám, ha nem lép oda hozzánk Conor.
- Kicsim, ne piszkáld már Emmát. Ha akarja, akkor úgy is elmondja. – itt az én hősöm. Köszönöm Conor. Életet mentett. Nincs hangulatom mesedélutánt vagy is délelőttöt tartani.
- Kösz Conor. Ez jókor jött. – mondtam ki hangosan is gondoltakat.
- Cica szerintem ebbe nem kell beleszólnod! – mondta egy kicsit hangosabb, mint kellett volna Alison. Nem tudom mi ütött belé. Eddig tök normális volt, most meg elkezdett hisztizni.
- Tegnap este még nem ezt mondtad, amikor elrángattál a TV elől. Még a meccset se nézhettem meg, mert neked sürgősen ki kellett találni valami jó tervet. Ez már nem normális dolog. – ajaj kezdett elfajulni a dolog. Ha Alison és Conor veszekszik az olyan, mint a III. világháború. Nekem viszont nem volt energiám belépni a háborús övezetbe és megkérni őket, hogy szívják el a békepipát. Volt nekem elég gondom-bajom.
- Árulkodós! Ha nem akartál segíteni, akkor miért nem mondtad? Most már késő siránkozni.
- Leszedted volna a fejemet, ha megmerek szólalni. – itt volt az ideje, hogy idő előtt szétválasztani a puskaporos hordót és tűzet. Közbe kell lépnem vagy nagy baj lesz.
- Milyen tervet is dolgoztatók ki? Be kellene engem is avatni. Hahó srácok! Figyeltek? – de nem mentem semmire, egyikük se figyelt már rám. Mintha ott se lettem volna. Már fajt a fejem a sok gondtól és balhétól.
Veszekedésüket a csengő szakította félbe. Legalább az órán le tudnak nyugodni. Remélem!
