Egy csodás éjszaka

Mark egészen a házunkig kísért. Útközben megosztottam vele a jó hírt, miszerint apa megenyhült. Örömében felkapott és megpörgetett a levegőben. Nevetve ütöttem a vállát, hogy tegyen le, pedig szorosan fogta a derekamat, nem esett volna bajom. Abban a pillanatban elhittem, hogy az élet gyönyörű és, hogy Mark mellett sosem eshet bántódásom. Sosem kellene többet félnem semmitől. Ölelő karjaiban a lelki békémre találtam. Talán megtalálom a megoldást, arra, hogy örökre így maradjon. A fejemben egy kis hang már tudta is megoldást, de ezt elvetettem. Nem hozhatok felelőtlen döntéseket.


Minden olyan nyugodt és békés volt körülöttünk. Senki sem látott minket, már későre járt. A tücskök halk moraja körbe ölelt mind kettőnket. Az éj sötét leple borult ránk, hogy nyugodtan töltsünk még pár percet, másodpercet. Mark alakja a sötétben még inkább vonzott. Az árnyként tornyosuló test mintha mindig készen állna a veszélyre. Minden pillanatban az én kicsiny, törékeny testem előtt feszült, védelmezőn. A bizalmam meginghatatlan volt felé, olyan köteléket éreztem kettőnk között, amit kevés halandó tapasztalhat meg. Hirtelen megijedtem a gondolataimtól! Olyan rövid ideje ismerjük egymást, hiszen még csak az elején járunk, de én már egy elszakíthatatlan kötelékről fantáziálgatók. Lehetséges lenne, hogy Mark nem érzi? Ő talán nem részese ennek a csodának? Amikor a szemébe néztem rögtön láttam a köteléket, de mintha nála még nem lenne sziklaszilárd, ő még nincs elvarázsolva, velem ellentétben. Rákérdezni viszont nem mertem. Emma Newton annál gyávább volt!

A szeme csillogót, amikor belenéztem. Biztos vagyok benne, hogy az enyém is hasonlóan ragyogott. A szerelem hulláma egyre közelebb és közelebb került szívem partjaihoz. Miket is beszélek? Már ideért, a szerelem pusztító, de még is varázslatos hulláma a partot mosta szívem szigeténél. Már most tudtam, hogy ebből nem lesz kiszállás. Visszavonhatatlanul beleszerettem Mark Stanleybe. Talán ez lehet a szerelem első látásra? Valószínűleg igen! Eszembe jutottak az emlékeim, amikor először láttam Markot. Csak ekkor éreztem meg az akkor elrejtett legbelső érzéseimet. Már akkor is vonzódtam hozzá, csak az agyam nem engedett közel hozzá. Nem tehettem azt, amit a szívem diktált, ezért az érzéseimet eltemettem, jó mélyre, hogy senki se találhasson rájuk. De végül még is felszínre törtek. Ott kavarogtak bennem mindvégig.

Mint a filmek nyálas jeleneteiben, mi is mélyen egymás szemébe néztünk. A miénk viszont egyáltalán nem volt nyálas, tényleg megéltük. Teltek a másodpercek, aztán percek. Egy új lépcsőfokra léptünk, mert már beszéd nélkül is értettük egymást. Nem értünk egymáshoz, de olyan közel álltunk, hogy szabályosan égettek azok a bizonyos szikrák.

Egy hatalmas burok zárta ki a külvilágot. Csak mi lehettünk részesei ennek a varázslatnak, senki más.

Egy pillanatra félre nézett, de csak azért, hogy ellenőrizze nincs e ott valaki. Én is körbe kémleltem az utcát, de senkit sem láttam. A fű csillogott a hajnali dértől, csodás ragyogása tejesen elfeledtette velem, hogy mindjárt felkel a nap.

Mark hosszú várakozás után végül újra visszafordult hozzám. Két tenyere közzé vette az arcomat. Bőre melegsége égette a bőrömet. Most vettem csak észre, hogy lehűlt az idő. De nem hagyhattam, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Minden idegszálam megfeszült és az ő reakcióját vártam.

Lassan hajolt felém, mintha minden egyes mozdulatot kellőképpen megfontolna. Hosszú másodpercek teltek el, mire az ajkaink összeértek. El kellett számolnom tízig, mert a reakcióm túl heves lett volna. Nem akartam mohónak tűnni Mark szemében. Türelmesen kivártam, amíg ajka rá talál az enyémre. Szájának íze bombaként robbant szét ízlelőbimbóim között. Lassú csókunk a mennybe repített. Nem is éreztem még ehhez hasonló dolgokat. Ajka puhasága, forró lehelete mindent felülmúlt. Ajkaink egy ütemre mozogtak, megtalálták a saját ritmusukat. Valósággal önálló életre keltek. Éreztem, hogy a kezei lecsúsznak az arcom a vállamra. Újra szoros karjaiban pihenhettem. A biztonság lángja fellobbant a lelkemben. Nem volt kétségem a felől, hogy ez a világ legcsodásabb érzése. Mark ajkai számomra a mézédes nektár, a szabadság és a csoda elképzelhetetlen kavalkádja. Csókja utánozhatatlan és megismételhetetlen. Teljesen biztos voltam benne, hogy soha többet nem érzek ehhez fogható örömet. Próbáltam elnyújtani a percet, minél tovább, de egy hangos köhintés megzavarta a meghitt perceket. Gondolkodás nélkül tudtam ki az. Apám az egyetlen személy, aki felkel hajnalban is, hogy megzavarja szerelmes lánya legszebb pillanatát. A csók azonnal megszakadt. Amikor kinyitottam a szememet, Markéban szomorúságot véltem felfedezni.

- Nem tetszett?- kérdeztem kétségbeesve. Nem válaszolt, de láttam, amint elnyom egy mosolyt. Arcára viszont azonnal visszaszállt a komolyság.

- Emma! El kell mondanom…

- Ne játsszátok el az utolsó esélyeteket is!- szakította félbe apa. Köntösét szorosabban húzta össze magát, a hűvös idő miatt. Mark komolysága még jobban megrémisztett. El akart mondani valamit! Valami nagyon fontos dolgot! Gondolatban hálát adtam az égnek, hogy végre apa jókor volt jó helyen. Nem szerettem volna hallani a folytatást. Azon az estén biztos nem! Lehet, hogy nem szeret vagy van valaki más az életében. Ezek mind olyan információk lennének, amit egy ilyen csodás este után képtelen lennék elviselni. Megőrülnék, ha befejezte volna a mondatot. De ekkor viszont átsuhant az agyamon, hogy lehet nem is ezt akarta mondani. Akkor még mi lehet olyan fontos? Azt akarta volna közölni, hogy szeret? Talán akkor én is bevallhattam volna neki az én érzéseimet is!

- Mennem kell!- búcsúztam el. Inkább elmenekülök a mondandója elől. Mint már említettem, Emma Newton túl gyáva.

Féltem, hogy összetöri a szívemet, ezért inkább bemenekültem a házba. Búcsúzóul még adott egy gyors puszit a homlokomra.

- Jó éjszakát!- suttogta, aztán beszállt a kocsijába és elhajtott. Úgy láttam, mintha ő is megkönnyebbült volna, hogy nem kellett befejeznie a saját mondatát.

Ez egyszer talán a gyávaságom mentette meg az életemet. Persze tudtam jól, hogy ezt a beszélgetést, nem lehet a végtelenségig húzni. Egyszer eljön majd az a pillanat is, amikor elhozakodik újra azzal a mondattal. És akkor majd én nem tehetek mást, csak ülök és végig hallgatom. Lehet, hogy az lesz a legboldogabb pillanatunk, de lehetséges, hogy abban a percben fog kismillió darabra hullani szerelmes szívem. Utána azt a kirakóst már senki se tudja majd kirakni lyukak nélkül.

Megsemmisülve lépkedtem fel a veranda lépcsőin. Csak akkor éreztem, hogy valójában mennyire fáradt vagyok. A burokból kilépve, - emlékeztettem magamat- már a való világban vagyok, valós problémákkal és érzésekkel.

Ásítozva csuktam be az ajtót magam mögött. Apa nem szólt semmit, némán lépkedett fel az emeletre vezető lépcsősoron, majd hallottam, amint becsukja a hálószoba ajtaját. Felsiettem a szobámba és azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyorsan húzgáltam le magamról a ruhámat és a cipőmet, ami valljuk már nem is volt olyan kényelmes. A talpam szúró fájdalommal jelezte, hogy túl sok időt töltöttem a magas sarkúban. A zuhanyzást nem kapkodtam el. Hosszú percekig csak álltam csukott szemmel a vízsugár alatt és éreztem, ahogy a testem felfrissül. Nem gondoltam semmire, de Mark arca, a csillogó szemével beleégett a retinámba és csak őt láttam magam előtt.